Saját vonal
2007 | Grafit, vegyestechnika | 300x120x80 cm
SZÁSZ GYÖRGY / Fényárnyék
Egy arckép mintázásakor tucatnyi fotó alapján dolgozva, a munka előre haladtával azt vesszük észre, hogy egyre kevesebb információval rendelkezünk az illetőről. Szavakat és mondatokat használva, azok egymást érik és lassan szövetté állnak össze, vagy üledékei lesznek egy szöveg-keltette emléknek, vagy éppenséggel ízt adnak a versnek. Kevésnek tűnnek ahhoz, hogy egy szobrot helyettünk járjanak körbe. Végtelen láncolatban újra és újra neki kell vágni a leírásnak, hogy visszaadjuk a mű képét. Azt látjuk, hogy nem lehet befejezni a gondolatokat. A szobor végtelen nézetű. A közte és a szemlélő közti határtalan tér megélésének dinamikájából áll. Egymásnak feszülő ellentétek karcolják elénk látványát, ahogy az alkotó idea magához hívja az anyagot, hogy kipróbálja annak tűrőképességét. A japán origami készítésekor, hivatalosan nem szabad az asztalra tenni a papírt, hogy egy kemény felület segítségével élt hajtogassunk bele. A kéznek kell tartania, és körbetapogatnia, térben látnia a felületeket. Megfordíthatjuk, körbe- és birtokba vehetjük. Kelemen Zénó szobraiban a felület ívei és törései faragás, tehát tér-elérés eredményei. Kívülről befelé jutott el a kívülig, a felénk tartó látványig. Szobra életnagyságnál nagyobb, pontosabban egy jól megtermett embernél is magasabb. Itt, a Herman terem hengerének kútjában természetfeletti tulajdonságokat sugárzó dimenziókba pottyanunk. A mű körbejárásakor a formák ritmusokká állnak. Elkezdenek közölni valamit, és miközben kifejezéseket váltanak ki belőlünk, olyanokat, mint “Asztamindenét!”, vagy “Ez meg mi?”, tulajdonképpen már minden eldőlt a szem és a gondolatok csendes és gyors adatlefűzésében. Ez a társalgás az, amire érdemes figyelni, ahogy egy szobrász ismerősömnek elbeszélésében hallottam, aki egy másik művésztől vette át, hogy a képzőművészet olyan kommunikáció, mint a többi.nem. Mi vagyunk a befogadás felelősei, és sajnáljuk, hogy nincs létránk, vagy csigalépcsőnk, hogy a magasból is felfedezéseket tegyünk, úgy kell elballagni, hogy voltak a szobornak nézetei, amit nem láttunk. Vagy a megnyitószövegben nem hallottunk.
A konstruktivista művészek megszállottan hajlítottak Antoine Pevsner, Naum Gabo, Katarzina Kobro letisztult, ábrázoló geometrikus művészetétől kezdve Megyeri Barna, vagy Vígh Tamás fémlemez-tektonikájáig.
Ha fogunk egy textilcsíkot és egyik végét félig megforgatjuk, majd a két véget összevarrjuk, már elmondhatjuk, hogy van egy Mőbius-szalagunk. Ez az egyszerű félcsavar megtántorítja az univerzumot, onnantól kezdve a síknak csupán egy oldala lesz, mert ha végighaladunk a szalag felületén, mind a két eredeti felületét bejárva, ugyanoda jutunk el. Kelemen Zénó térfordításai, korábbi művein is hasonlóak, de más elven működnek. A főhősnek ruhát ad, az elvont kétdimenziós síknak húsa van. Nyilvánvaló lenne, hogy egy alumínium, ólom, réz, vagy papírlap önmagában rejlő szépségeit aknázza ki. Rafináltan anyagtalanít. Nem azzal törődik, hogy megkeresse a még használható legvékonyabb felületet, teszem azt folpack, buborék, vagy virtuália, hanem addig faragja a nikecellt, amíg az még meg bír állni a lábán, nem törik, vagy dől el. Az állni képes szobrot műgyantával borítja vékonyan, majd addig csiszolja, amíg súrlófényben lágy felületet nem ér el. Közös nevezőre hozza tudását, lehetőségeit, képességeit, a teret és az anyagot. Az elvontságnak új értékrendet ad, belefoglalja a nehézkedést, statikát, az anyag karakterét. Alkotáskor e tulajdonságok határain új értékeket generál. A szobor formáját tekintve újabb gondolati csavarral találkozunk, egy pszeudo csavarral. A kiindulóformát adó téglalap, pontosabban téglalemez története egy hasító gesztussal kezdődik. Lucio Fontana vásznain, a kép mögötti tér számbavételét jelentő tett, itt más irányt vesz. A hasított felület egyik részét meg lehet tekerni, és ezáltal, egy organikusabb darab kezd munkálkodni a felületen. Ez a rész gyakran egyenes hajlításokkal, törésekkel párhuzamosan kezdi tovább építeni a plasztikát.
A csavarodások gyakran mű-hullámokat keltenek. Olyan, mintha felvetődne egy tudományos kérdés, hogy vannak-e olyan jelenségek, amelyeket hullámoknak látunk, érzékelünk, de nem azok. Egy kibiggyesztett sáv oldalról annak hat. A csalás az anyagnak szól, ugyanis az ő tulajdonságai térképeződnek fel a szobrászat titkai révén. Ha már a formaalkotásban bennfoglaltatik az anyag, illetve a fizikai világ nehézségei, akkor jogom van kihasználni azokat, élni velük. Lehetőségem van arra, hogy egy viaszlapot elvágjak, majd belehajtogassak az egyik részébe, és úgy ragasszam újra vissza a helyére az elvágott szakaszt, hogy teljesen eltüntessem az illesztést, amely leleplezné az egyértelmű gesztust. Ezzel a mőbiusi tettel vissza lehet szolgáltatni a művészet törvényfelettiségét, amely nem egyfajta jogvitára adott válasz, hanem annak a kifejezése, hogy a szobor ilyet is tud. Ez egyfajta kihajtogathatatlan origami, kibogozhatatlan ördöglakat, kifésülhetetlen csomó az eredetileg sima matérián. Ez ugyanaz a gesztus, amitől üreges volt a rhodoszi kolosszus, amitől Bernini fúróval készített márvány faleveleket, amitől az ágaskodó csataló hasa alatt egy elbukó harcos pajzsával adja a támasztékot, vagy egy római Apolló-másolaton a lábat egy mívesen faragott fatörzzsel vastagítják meg. Kelemen Zénó ellentétek felvetéseit a szobrászat tulajdonságaival szintetizálja. Egy munkán belül tört és organikus formák lesznek szomszédok. Látvány és látszat keveredik. A gondosan ápolt felületen vad és kérlelhetetlenül sorakozni parancsolt ceruzavonások sűrűsödnek grafitfaktúrává. Az elsatírozással, azonban létrejön valami. A sima felületen szénmolekula-vékonyságú rajz keletkezik, mintha trébelt, vagy csiszolt kidolgozottsággal állnánk szemben. A térbeli felület új térbeliséget nyer. Egyszerre lesz puha és a vonalkázások határa mentén tört. Éppoly hatékony, mint a sima delfinbőr, vagy a cápát borító, áramvonal irányában húzódó apró, éles lemezkék. A művész ilyen ellentétesen fellépő erők hatására nem tehet mást, mint elrohan zárás előtt a művészellátóba, és izgul, hogy legyen még minimum hatbés ceruza, hogy sűrűn megfirkálja a maradék felületet, azt a fecnit, amire Esterházy elejétől a végéig lemásolta az Iskola a határon-t. Nem lehet csalni, a grafit alatt fehér a felület, kilátszana. Utolsó sorig le kell írni, mint büntetésként százszor azt, hogy a folyosón nem dobálom a tornazsákot, na és csak utána lehet hazamenni. A szobrász, aki kalligrafálja a szobrát elkerülhetetlenül bejárja azt. Végigmeditálja a lehetetlen síkgörbületet, átfordul, hogy ugyanarra az oldalra érjen vissza. Ez a szobor befejezésének utolsó gesztusa, a művész szoborral kötött szerződésének kézjegye.