Fok – variáció
2008 | olajpasztell, vegyestechnika | 300x250x200 cm
PAKSI ENDRE LEHEL: Térdelej / Kiállítás megnyitó az Óbudai Társaskör Galériában
2008. október 15-november 9.
Kelemen Zénó: Fok – Variáció
Nehéznek tűnik beszélni egy önmagában nem beszélő, hanem némán valamit állító műről, vagy kiállításról. Deli Ágnes K. A. S. Galériában tartott legutóbbi bemutatkozása szintén ugyanebből az okból nagyon kifogott rajtam, megnyitójaként, hiszen a művek mellé kellene beszélnem – nyilván érzik a helyzetben rejlő lehetetlent a szókapcsolatban kimondott fölöslegességemben.
Régóta aggaszt az a trend a művészetben, mely kenyerünket is adhatja egyfelől: az egyedül hivatkozásaiban kiteljesedő műalkotások termelése. Kelemen Zénó Fok-variációja nem ettől a szövegtől teljesedik ki, ahhoz nincs ilyesfélére szüksége. Most csak hírét fogom vinni: elmondom, milyen megnézni.
Maga a szobrászat, mint kitágítatlan értelmében vett műnem, idegesítően, kurátor-vindózt lefagyasztóan untrendi. Mindez a művész számára nem titok: a Társaskör rendkívül erős hatású terébe reakcióként az installáció ide illésére egy helyspecifikus installációban gondolkodott. Önmagát megtagadni képtelenül azonban az eredmény egy sajátos műnem lett: a helyspecifikus szobor. Ez némi magyarázatot igényel, mivel egyáltalán nem a klasszikus épületszobor kategóriáját fedi.
A társaskör tere nagyon karakteresen passzív: a legtöbben alig várják, hogy magukkal megtölthessék. Olyan erejű a hely szelleme, hogy ha a művész felnő hozzá és vele párbeszédbe kezd, a műveket fellelési helyük nem kis mértékben legitimálni fogja. Ennyiben ellentétesen működik a “fehér kockával” amely hivalkodóan karakter nélkül passzív, és szabad teret enged befogadott installációival a virtuálisnak, az ott-sem-lét kábaságának. Ilyen helyen nem létezik a helyspecifikum.
Kelemen talán az eddig e teret leginkább komolyan vevő a belé meghívott művészek közül. A Fok-variáció olyan messzire ment a helyspecifikum terén, hogy társszerzőnek tekinthetjük a teret. A komolyan vétel azonban kritikai állásfoglalást rejt magában: nem tudom, Önöknek föltűnt-e a belépési, “szentély” és “hajó” szinteket kiegyenlítő lépcsőzet hajlatainak nyilván nem szándékosan elrontott, azonban nem is jókor hívogató, és rossz helyen megtorpantó ívelése? Kelemen ezt a szocializmusban készült műemlék-helyreállítói suta kreativitást vette alapul egy szoborhoz: a középső lépcsőfokot, mint a tér kialakításának hibáját emeli ki, szó szerint. Méreteiben e fokkal azonos geometriai alapformán ejtette meg szobrászian rá jellemző transzformációját: a Möbius-szalaggá, organikus testté csavarást. A fehér műgyanta bennszülött forma már a Saját-vonal esetében is tapasztalható, attól médiumában eltérő grafikus felületet kapott: itt fekete olajpasztell krétával húzott vonalhad fedi a művet.
Mindez első pillantásra nem fog föltűnni, mi is zajlik itt, az alak azonban olyannyira szűkszavú, hogy a látogató kénytelen lesz az “egyszer már látott” formaélményt beazonosítani – hacsak nem veszik el a szobor minden nézetből egészen mást mutató alakja adta változatosságban. (A tér szűke miatt, megjegyzem, ez fokozottan lehetetlen, hogy csak a nézeteket távlat híján nem szolgáltató szoborra figyeljünk.) Aki ennyivel beéri, annak számára nem lesz érthető, hogy itt egy problémás tér problémáját a művész kiemelte megkettőzés révén. Egy olyan problémát tett központivá, ami nem általa talált és behozott probléma, hanem a látogató jelenlétében a látogató sajátja is fog lenni, kivétel nélkül. Így a látogatás során kénytelen lesz kiállításlátogató önmagával találkozni a műtárgy megismerésének végpontjaként – ez az az élmény, ami veszélyesen nem trendi, és Kelemen Zénót kókler kollégái szórakoztatóipari művészet-termelésétől messzemenőkig elválasztja.
Paksi Endre Lehel