Rezonancia
2010 | grafit, vegyestechnika | 300x320x200 cm
A forma dinamikája / Kelemen Zénó kiállítása a győri Városi Művészeti Múzeumban
Kelemen Zénó szobrai magukkal ragadják a szemlélőt. Méghozzá úgy, hogy elsőre valójában nem is lehet pontosan meghatározni, hogy miért. A szem végigköveti a különleges formákat, megérezzük a szobor monumentalitásának erejét, vizsgáljuk a felületét, de még így sem egyszerű megmondani, hogy mi lehet ezekben az olykor egyébként egészen egyszerű formákban a lenyűgöző? Véleményem szerint leginkább az ellentétek kezelése.
Ha alaposabban megnézzük, Kelemen Zénó szobrai izgalmas ellentétek egymásnak-feszüléséből keletkeznek. Lényeges például organikus és geometrikus viszonya. A plasztikákat nézve elmondható, hogy mindig egy stabil forma alapozza meg a lendületet. Ez pedig nem csupán a szobor végső látványában, hanem már készülési módjában is megmutatkozik. Kelemen Zénó műveinek kiindulópontja ugyanis mindig egy téglalap, ebből jön létre a később téglalapra már nemigen emlékeztető forma. Fordítva mondva: ha a szobor végső megjelenését a vágások, hajlítások és forgatások mentén visszaigazítjuk, megkapjuk a kezdeti lapos téglalapot.
Geometrikus és organikus viszonya így lendületet hoz létre. A stabil alap folyamatos, véget nem érő áramlásba fordul át, nem véletlen, hogy – más alkotókhoz hasonlóan – Kelemen Zénót is többször foglalkoztatta a Möbius-szalag. A geometriából kinövő áramlás végigvezeti a szemet a szobor felületén, azaz, a szobor minden súlya, anyagisága és helyhezkötöttsége ellenére mozgásba lendít – minket, nézőket. Nem csoda, hiszen maga a forma is lendületes. Valójában egy térbe írt jelről, három dimenzióban kibontakozó kalligráfiáról van szó. Nem csak formai okokból hivatkozhatunk a keleti írásjegyek jelszerűségére, hanem az egyszerűségben rejlő teljesség miatt is. Ezt különösen megfigyelhetjük, ha összevetjük a szobrokat előkészítő vázlatokat a művekkel. Egy-két, igen dinamikus, összefogott vonallal készülnek ezek a rajzok – és nádtollal és tussal, ahogy a keleti írásművészek is dolgoznak. Ez az összefogottság garantálja, hogy a forma születésének dinamikája nem vész el a kifejlődés során sem.
Ez a kifejlődés pedig jól látható a kiállításon, hiszen nem csak a szobor “elő-, hanem utóéletét” is láthatjuk, azaz azokról a tervezett vagy meg is valósult köztéri munkákról is fogalmat alkothatunk, melyeket Kelemen Zénó az utóbbi években készített. Így még jobban kibontakozik az a folyamat, ahol egy-két vonallal megszületik a szobor, ennek háromdimenziós változata – még ha kisebb is, mint a tervezett valódi – már a térbe tör, helyet vág magának a világban, majd pedig, szerencsés esetben, immáron valós méretben, köztérre kerül, ahol használatba veszik, nézik, élvezik.
Kis áttétellel az írás problémája vezet át ennél a téri jelnél forma és felület kérdéséhez. A nagy szobor felületét megfigyelve feltűnhet, hogy gondos végigsatírozással van dolgunk. A több méteres plasztika egésze így egy vékony ceruzától nyeri el színét. Nem nehéz belegondolni, hogy ennek kivitelezése ekkora felületnél napokig tart, ezzel pedig újra egy ellentéthez érkezünk: a formaerőket magába foglaló vázlatok pillanatai, illetve – a pillanatokhoz képest – a szinte végtelennek tűnő napok, amíg a szobor felületének végső megjelenési módját megkapja. Ennek a viszonylatnak a kettőssége magában a rajzmodorban is megjelenik, ha a vázlatok egy-egy vonalát és a szoborfelület satírozásának végtelenségét vetjük össze. Végeredményben pedig nemcsak a kalligrafikus vázlatok esetében, hanem itt is eszünkbe juthat egy keleti párhuzam: a satírozás ugyanis könnyen meditatív tevékenységgé válik. Így bontakozik ki az összhang, hiszen a satírozás egyben a vázlat lendületének lecsillapítását jelenti. Ami ott egy dinamikus gesztus, az itt módszeres, gondos, repetitív és főleg igen lassú manuális munkává válik. Szinte már nem is tűnik művészi feladatnak – és mégis, hiszen a mű végső megjelenéséhez ez is hozzátesz.
A satírozás ugyanis nem csupán valamiféle színezési vagy szépítési eljárás. A grafitvonalak szépsége akkor tűnik fel, ha nem egyetlen pontból nézzük a művet. A felület finom csillogása így arra is utal, sőt, figyelmeztet, hogy a plasztika leginkább akkor bontakozik ki, ha a szobrot “mozgásban” ismerjük meg. A plasztika fizikai mozdulatlanságát azzal győzi le, hogy nézőit mozgásba lendíti, azaz szinte felszólítja, hogy járják be azt a teret, amelybe a szobor – térbeli kalligráfiaként – beleírja magát.
Geometrikus és organikus viszonya így azt is eredményezi, hogy az alap és feszültség egymással kölcsönösen függő viszonyban kerül. A lendület bemozdul, de a geometria azt visszafogja. Nem akadályozza meg a kiteljesedést, csak éppen nem hagyja elfolyni. Ennek köszönhető, hogy a mű végül is feszes marad. A szobor dinamikája azt is jelenti, hogy a forma feszülése rejti és tartja magában a plasztikai erőt. A lendület így belülről fakad, hogy átsugározódjon a nézőre is és fellelkesítse őt.
Somhegyi Zoltán, 2010