Jankó Judi | Artportal | 2014.09.04. | Mitől gondolunk valamit nemes anyagnak? Milyen legyen egy köztéri szobor? Kell-e jó idegrendszer egy szobrásznak? A 3D megváltoztatja a köztéri szobrászatot is? Kelemen Zénóval beszélgettünk.
artPortal: Áprilisban avatták fel az Élet Menet szobrodat az Erzsébet híd alatt. Kaptál róla bármilyen szakmai visszajelzést? A kérdés csak félig valódi, mert magam is csak egy blogbejegyzést találtam róla a neten, ahol a legszebb híd alatti parkolódíszletnek nevezik. Gondolom ez nem esett jól, és szakmai kritikának sem nevezhető.
Kelemen Zénó (K.Z.): Szerencsére nem olvastam ezt a megjegyzést, mert valóban nem túl kedves, de azt hiszem, inkább a helyszínnek szól, mint nekem, és ilyen értelemben sajnos van benne igazság. Részletes műkritikát sehol nem olvastam róla, pedig általában is mondom, az összes töbi szobrászati munkám is beleértve, hogy jó volna valamiféle recenzió, valamiféle kritikai hang, amiből le lehetne vonni tanulságokat. Talán a Megszállási emlékmű – Eleven emlékmű kritikai zajában nem irányult rá figyelem, vagy egyszerűen annyira neutrális művészetkritikai szempontból, hogy nem érdemes vele foglalkozni. Pedig hasznos lenne az értelmezhető és vitát kiváltó, független kritika. Nincs kortárs köztéri szobrászat, ezáltal nem tudott kialakulni az a fajta kurátori, művészettörténeti reflektív értelmezési kontextus amiben beszélni tudnánk a kortárs szobrászatról, és nem segít azt sem, hogy a művészettörténeti oktatás is befejeződik valahol a hatvanas évek végén, hetvenesek elején, talán Medgyessyvel és Pátzayval lezárják.
Miért ilyen hányatott a magyar szobrászat sorsa?
K.Z.: Ez nagyon összetett kérdés és valószínűleg mindenkinek más és más válaszai vannak. Véleményem szerint, részben történelmi okokra vezethető vissza, akár onnan indulva, hogy az előző rendszerben a progresszív, innovatív szobrászat inkább a háttérben volt, főként a figurális, historizáló, politikai tartalmú szobrászatnak adtak teret. A köztéri szobrászat költséges dolog, általában pártállami megrendelésekre készültek nagyon leíró jellegű dolgok és nem tudott kialakulni egy más típusú formavilág a köztereken, ami idővel a szélesebb közönség számára is elfogadható lehetett volna. Sajnos a rendszerváltással sem lett jobb a helyzet. A kortárs szobrászat rangja a rendszerváltás után sem igazán épült fel. Nyilvános, transzparens az innovációt preferáló pályázatok híján, pár kivételtől eltekintve – mint például az egykor volt Art-Universitas Program – továbbra is maradtak az unalomig ismert klisék alapján készített szobrok. Nem jöhettek létre olyan munkák, amelyek egyrészt ízlésformálók, másrészt elősegíthették volna egy reflektív értelmezési kontextus kialakulását. A köztéri szobrászat működése kicsit olyan mint az építészeté, azaz pályázatok réven lenne lehetőség valami szemmel láthatót létrehozni. Még egy nagyon fontos hiányzó elem a szobrászatban, a galériarendszer. Nem lépett színre kortárs szobrászattal foglalkozó galéria, aminek persze vannak érthető okai, a szobrok nehézkes logisztikája, a galériák mérete, a vásárlók és gyűjtők szobor elhelyezési nehézségei satöbbi. Persze vannak galériák, amelyek installációs művészettel foglalkoznak, de véleményem szerint ez egy másik műfaj, és nem lehetséges a szobrászattal összehasonlítani. Egyedül, egy profilváltás után a Dovin Galéria indult el ebbe az irányba, és ez idővel egyre jobban alakult, de Délceg Katalin korai halála végett vetett ennek a kísérletnek. A galériák által rendezett kiállítások, háttérbeszélgetések mindig erősítik az adott műfaj jelenlétét. A galériák – bármennyire konfliktusos időnként az egymás közti viszonyuk – mégiscsak egy csónakban eveznek, közösen tudnak fellépni, vásárokra járnak, kialakul egy színtér, azonos érdekekkel, egymást húzzák. A létező kereskedelmi piacon nem a művészek lépnek fel a saját érdekükben, hanem az őket képviselő galériák, kialakult egy háló, ami megtartja őket. Nos, a szobrászoknál nincs ilyen. Ott egyének vannak, még akkor is, ha létezik három nagy szervezet (a MAOE, az MKISZ és a Magyar Szobrász Társaság) amibe beléphetnek. Az első kettő nagy múltú, erős kapcsolati tőkével rendelkező szakmai szervezet, de ahogy én látom, a szakosztályoknak nem sikerült a teljes szakmát átfogniuk és a különböző generációk érdekeit összehangolva, közös érdekekért fellépni. A Szobrász Társasaság lehetne valamivel több, de pénz híján elég szűk a mozgástere, és a hiányzó közösségi élet nélkül (kiállítások, konferenciák stb.) nem alakult ki az “együtt erősebbek vagyunk” csoporttudata. A harmadik összetevője a kérdésnek, az a tendencia, ami úgy tekint szobrászatra, mint elavult műfajra, amin túlfutott a történelem és már nincs igazán létjogosultsága. Pedig ha kicsit kitekintünk a világra, azt láthatjuk, virágzik a köztéri szobrászat, ráadásul úgy, hogy megél egymás mellett a historizáló emlékműszobrászat és – mondjuk így – a városi ember életérzését és a modernitás milliőjét megmutató köztéri szobrászat.
Bizonyos értelemben itthon is virul, legalábbis például a pesti Belváros különösen aktív szobrok kihelyezésében. Az V. kerületben sorra bukkantak fel – a vitatott emlékművön kívül – bronz szobrok, mint a rikkancs, a kutyás lány, a csendőr vagy Colombo hadnagy.
K.Z.: Csakhogy ez félreértés. Egyiket sem lehet, és nem is szabad művészileg értelmezni. Városdekorációk, és annak is kell tekinteni őket, nincs bennük művészi innováció, lehetnének akár színesre kifestett Donald kacsák poliészterből, mint Disneylandben. Kár számon kérni, mi van a rikkancs kezében lévő újságra felírva. Ezek arra szolgálnak, hogy a turisták szórakozzanak, kattintsanak a fényképezőgépükkel, de még ez is beleférne, ha volna mellette progresszív és releváns köztéri művészet. Az igazi baj, hogy csak ez van, valamint az avítt, rossz ízlésű, politikai tartalmú szobrok.
Térjünk vissza az Élet Menete-szoborhoz. Eredetileg 2011-ben zajlott a meghívásos pályázat, és 2012 októberében szerették volna avatni az Élet Menete Alapítvány tízéves évfordulóján, egészen más helyszínen. Gyakorlatilag minden megváltozott a tervekhez képest. Vegyük sorra, mi történt. Miért kettőtőket kértek fel a Kis Varsóval, miért téged választottak és mi volt a koncepció?
K.Z.: Jerger Krisztina művészettörténész koncepciója alapján írták ki a pályázatot, illetve állították össze a zsűrit (Fitz Péter, Hajdú István, valamint az alapítvány vezetősége), az Élet Menete Alapítvány felkérésére. A pályázati anyag elkészítése előtt egy beszélgetés keretében, az alapítvány vezetői elmondták, a művet fennállásuk 10. évfordulójára szeretnék, de nem kifejezetten a Holokausztot megjelenítő, hanem inkább az alapítvány küldetését hordozó, és alapvetően pozitív üzenetű munkára gondoltak, valamint a kijelölt terület teljes átalakítására várnak javaslatot. Szabad kezet kaptunk, nem voltak megkötések, csak az időpont, vagyis 2012 októbere volt adott, meg a maximum hatmillió forintos költségkeret. A Kis Varsónak, mivel munkásságuk részben a köztéri emlékműszobrászattal foglalkozik, beleillett egy konkrét köztéri felkérés, de ők konceptuális oldalról közelítenek, én pedig – pláne felőlük nézve – nagyon is más, a plasztikai formára adva, szobrászati nyelvezetet képviselve hozok létre műveket. Tömeg, ritmus, statika, forma, jelentés – ezen a szűk szobrászati nyelvezeten belül próbálok valami mást mondani. Szerintem a felkérésnél ezeket a szempontokat vették figyelembe és arra gondoltak, nézzük meg, ebben az esetben melyik a relevánsabb, működőképesebb ötlet. Koncepciótervet, látványtervet esetleg videót kellett készíteni, majd személyesen prezentálni, aminek nagyon örültem, noha nem ez az általános gyakorlat. Az eredeti helyszín a Tüköry utca – Arany János utca – Akadémia utca által határolt terület volt, ami a tulajdonképpen a mostani EMMI parkolója. A meghívott művészek e területre tervezték meg a pályázati anyagot természetesen egyeztetve az V. kerületi Önkormányzat építészeti irodájával plusz helyszíni bejárással, ahol többek között kerületi főépítész is jelen volt.
Kiválasztottak, el is kezdtél dolgozni, de közbejött egy “vis major”. Kiderült, hogy a minisztérium parkolója alatt működő levéltár födéme túl vékony ahhoz, hogy bármilyen átalakítást elbírjon. Autókat elbír, szobrot nem…
K.Z.: Éppen futott a “Budapest szíve” nevű program, a kerületfejlesztési tervekbe is beleillett a terület használatának újragondolása. Tervek voltak, hogy az adott területet egy sétaúttal összekötik a dunaparti cipőkkel, de kiderült, gyenge a födém. Ha nincs a szobor, és az önkormányzat úgy dönt, megszünteti a parkolót és díszburkolatot tesz rá, azt se lehet a födém megerősítése nélkül. Elvileg a mai szabályozás szerint életveszélyes, egy autó se állhatna ott meg, de a régi szerint belefér. Váratlan fordulat volt. Senki nem gondolta, hogy az önkormányzat mindenféle előzetes helyszíni vizsgálat, vagy tanulmány nélkül felajánl egy területet átalakításra. Ráadásul a szobor már olyan készenléti állapotban volt, hogy nem lehetett a kivitelezését leállítani. Májusban lezajlott az ünnepélyes alapkőletétel, sajtótájékoztatóval, tévéstábokkal. Júniusban, mielőtt a képviselőtestület szabadságra ment, az utolsó ülésen döntést hoztak a megerősítésről, ami nagyságrendileg 100 milliós költségvetésű volt. Én akkor már ott tartottam, hogy az önkormányzat által megbízott tájépítész csapattal egyeztettem a növényekről. Úgy mentek el nyári szabadságra, hogy az őszi ülésre készüljön konkért terv, konkrét számokkal. Októberre kellett volna készen lenni a szobornak, a határidő szorosnak, de tarhatónak tűnt még ekkor is. A szeptemberi első ülésen kiderült, a 100 valójában 400. Ez eldöntötte a kérdést. Halkan hozzáteszem, a szobor 6 millióba került, ehhez képest kell értelmezni a 400-at.
Azt nyilatkoztad egyszer, sosem hagysz félbe munkát.
K.Z.: Valóban ez a hozzáállásom, de itt nem csak erről volt szó. A szobor 80 százalékban kész volt, az alapítvány nagyrészt kifizette a munkámat, nem akartak lemondani róla. Helyszínkeresés kezdődött a kerületben, szóba került a Vásárcsarnok tér előtti hely, a Szabadság tér is, bár mi nem a parkoló lehajtóját néztük, hanem vele átellenben, a füves terület végét. Interaktív helyszín lett volna, a hurkon át lehetett volna bújni, posztamense padként is funkcionált volna, ahová le lehet ülni. Felmerült az ötlet, de nem vette senki komolyan, az önkormányzat akkor még nem akart odarakni egy ilyen nagy szobrot. Kiderült, nem nagyon van hely már a teljesen beépített V. Kerületben 8×4 méteres szobrokra. Végül az önkormányzat ajánlotta az Erzsébet híd alatti részt, ami épp átalakítás alatt volt. Tudtam, hogy ez a helyszín megöli a szobrot, nagyrészt elveszíti az eredeti megfogalmazását és csak mint egy kompromisszumos adaptáció jelenik meg, de az alapítvány viszonylag könnyen elfogadta főként a terület frekventáltsága miatt. Gondoltam arra is, hogy ha ide kerül, akkor legalább megpróbálom tájépítészekkel közösen kitalálva átalakítani, úgy, hogy a szoborból a legtöbbet hozzuk ki. Ám ez a terület, egy már egy elfogadott és építés alatt álló, európai pályázati pénzből megvalósuló projekt volt, nem lehetett az eredeti terveken változtatni. Annyit tervezhettem, hogy a szobrot párhuzamosan teszem a híddal vagy merőlegesen. Ez az egy választásom volt, el kellett fogadnom, hogy itt lesz felállítva a szobor. Még akkor is, ha nem oda való. Ma már egy köztéri szobor részben attól fog működni, hogy helyspecifikusan van megtervezve, azzal a növényzettel, geometriával, ami odavaló.
Úgy tűnik, a köztéri szobrászathoz jó idegrendszer kell.
K.Z.: Sokáig versenyszerűen sportoltam, ez sokat segít a felmerülő problémák és helyzetek kezelésében. Tudatosan kialakított napi rutin szerint élek, nem otthon dolgozom, ez is segít. Művészeti közegben nőttem fel, apám festőművész, tudtam előre, a művészlét egyszer fent egyszer lent, igyekeztem felkészülni erre.
Most min dolgozol illetve hol láthatóak munkáid?
K.Z: Németországban, Tuttlingenben látható egy szobrom, október közepéig egy nagy nemzetközi public art kiállításon. A Kiscelli Múzeumban most zárul egy csoportos kiállítás, amelyen én is részt veszek, és egy vezető vidéki nagyvárosban függőben van egy projektem. Interaktív szobrot terveztem, amit minden évben az gyerekekkel közösen kifestünk, pár napos művészetpedagógiai foglakozás keretében. A kifestés előtt a jelentkezők számár kiosztjuk a szobor két öklömnyi makettjét, hazaviszik, kifestik, majd az összeset kiállítjuk és szavazással kiválasztjuk, melyik valósuljon meg.
Szobraid nem hagyományos anyagból készülnek. A Magyar Nemzeti Banknak szobor-bútorokat terveztél pénzőrleményből és az Élet Menete-szobor is kompozit technológiával készült.
K.Z.: Azért kezdtem el anno a kompozit technológiával (gyanta és üvegszál) dolgozni, mert az engem foglalkoztató arányrendszerek csak nagy méretben működnek. Azt is tudtam, ha kiállítani szeretnék, a munkáimnak szállíthatóknak kell lenniük. 2006-ban a KAS galériában, aztán a Fészekben volt az első ilyen technológiával készült szobraimból a kiállítás. Könnyű, erős, kemény szobrok, amiket 1:1-es maketteknek is tekinthetünk. Bronzból, kőből is meg lehet ezeket csinálni, ha egy megrendelő azt szeretné. Magyarországon azért sem elterjedt ez, mert a műanyagnak pejoratív éle van. Az Élet Menete-szobor különleges abban az értelemben, hogy emlékművet itt klasszikus anyagból szoktak készíteni. Az alapítvány rugalmas és nyitott volt, nem ragaszkodtak kőhöz vagy bronzhoz. Azt gondolom, hogy ezek az anyagok a 21. századra, jelentéstörténeti szempontból túlterheltekké váltak, és egyre nehezebb ezt áthidalni. A bronzszobor megjelölésre már vizionálsz valamit, anélkül, hogy tudnál róla bármi egyebet. Ráadásul kötött anyag, van amit a fiziológiája, van amit az öntéstechnológia nem enged. A Élet Menete-szobor csavarodását kőből nem lehetett volna megcsinálni, egyszerűen statikai törvényszerűségek miatt. Ezzel szemben a kompozit szabadon kezelhető anyag. A doktori disszertációm is fog foglalkozni ezzel a kérdéssel. Vajon mitől nemes anyag a nemes anyag? Szerintem ma már egy csomó régi válasz nem állja meg a helyét, a kérdéseket fel kell tenni újra.
Akkor most felteszem: mitől nemes? Attól, hogy időtálló? Vagy pusztán hagyománytisztelet miatt?
K.Z.: Az űrtechnológia korában, ugye senki nem gondolja komolyan, hogy a bronz lenne az időtálló anyag? Mind a bronz, mind a kő szobrokat, ahogy minden más kültéri anyagot, gondozni kell, különben idővel tönkre mennek. Régen a nemes anyagot nehéz volt bányászni, megdolgozni, kevesek számára volt elérhető, de a technológiai fejlődés következtében ez megváltozott. Lassan bejön a képbe a 3D-s technológia, ami meglátásom szerint alapvetően meg fogja változtatni a köztéri szobrászatot és a plasztikát. A szobrászat demokratizálódik. A 3D kulcsszava az imitáció. Kétfelé ágazik majd a szobrászat, azoknál a szobroknál ahol az anyag csak mint hordozó jelenik meg, eltolódik a nyomtatás felé, interneten elérhető formakönyvből lehet majd kiválasztani a historizáló szobrokat, Petőfiket, Kossuthokat. Ha egy önkormányzat úgy dönt, kell egy szobor a főtérre, csak megrendeli és kinyomtatja. Ahol pedig fontos az anyag szerkezete, textúrája, és persze a szobor gondolatisága, ott marad lehetőség a művészi individuum számára.